Oldal 397 [397]
OCR
hatalom (értsd: gazdasági elit) érdekei úgy kívánják, hogy az ember immár csupán mint fogyasztó szellemi aspektusaitól megfosztott lény vegyen részt a rendszer működtetésében. Ez a cél a materialista szemlélet agresszív előrenyomulásával, egyidejűleg az eszközök széles skáláját bevető manipulációval érhető el. Az előrenyomulás akadálytalanságát a neoliberális retorika hivatott biztosítani, éspedig kétféle úton. Egyrészt az iskolarendszer és a média meghatározó részének közvetítésével, a szabadságfogalmával való visszaélés révén, másrészt a piacnak, mint az emberiség problémáira gyógyírt kínáló, csaknem mindenható eszköznek valláspótló kultuszával. Előbbi évezredes konvenciók köztudatból kitörlésével, a hagyományszabta értékrend kötelmeitől való szabadulással, a , személyiség" gátlástalan érvényesítésével kecsegtet, utóbbi egy globális hipermarket látomását vetíti elénk, amelyben a cipőpertlitől a világnézeti rendszerekig minden beárazva várja a maga fogyasztóját, aki ekképpen megfelelő pénz birtokában tetszése szerint juthat bármihez, amihez csak akar. A rendszer azonban még nem tökéletes, a jelenlegi átmeneti fázisban nem beszélhetünk még a manipulátorokkal szembeni teljes szellemi alávetettségről, többek között azért nem, mert az oktatás és a sajtó, mint régi beidegzéseket is hordozó, önjáró rendszerek, minduntalan , hibáznak", olyan információkat téve közzé, amelyek alkalmassá teszik a gondolkodó embert a retorikát átható hazugság érzékelésére. A helyzet a hatalom szemszögéből ennek ellenére reményt keltő: az információbőség hovatovább teljesen útját állja a gondolkodásnak, az embereket tömegméretekben sikerül leszoktatni mindazokról a lelki-szellemi tevékenységekről, amelyek az önismeret és az autonóm személyiség nélkülözhetetlen feltételet. Ha kimondjuk a kultúra szót, voltaképpen generációk hosszú során át felhalmozódott kollektív és egyéni tapasztalatokra, szokásrendre, preferenciákra, s mindezekkel egyensúlyban lévő személyiségjegyekre: birtokolt szellemi javakra, kreativitásra, érzékenységre, az emlékezés és viszonyítás képességére, önismeretre, kommunikáció- és reakciókészségre kellene asszociálnunk — így, együtt. A kultúra fogalmi halmazán belül könnyen definiálhatnánk a művészet — ha úgy tetszik: a magaskultúra — mibenlétét is. Csakhogy ha a jelenkori közbeszédből indulunk ki, kénytelenek vagyunk gyökeresen más tartalmat tulajdonítani e fogalmaknak. Ma általában kulturális termékekről esik szó, amelyek ama bizonyos hipermarket polcain várják, hogy kiderüljön: eladhatók-e, vagy sem, nem beszélve azokról, amelyeknek még nem volt szerencséjük eljutni a beárazásig, S kikerülni a polcok valamelyikére. Legyen elég Harnoncourt-ra utalnom: a művészetnek súlya, jelentősége addig marad, amíg a társadalom életének szerves részét képezi. A magaskultúra megfelelő befogadó közeget feltételez, és e közegben önszerveződően, a , fent" és , lent" fogalmait pillanatra sem ignorálva teremti meg a maga csúcsteljesítményeit és mindennapi értékeit. E mondatot azonban a jelek szerint végérvényesen múlt idejűvé kell alakítanunk. Placido Domingo tehetséggel, páratlan művészi teljesítmények sokaságával vívta ki a maga egyértelmű helyét a XX. század operavilágában, aztán — túl pályája zenitjén — meghallotta a kor szavát (bizonyára valamely impresszárió hathatós közvetítésével), és kezdetét vette a , három tenor" hívószóval eladott attrakciók sora. Jósé Cura rögtön a második fázissal kezdte, nem veszte397
