OCR
ával, az erdélyi szászokkal szemben a szepesi szászok kifejezetten magyarbarátok voltak és maradtak). Harmadrészt voltak olyan jelentős létszámú hazai etnikai közösségek is, amelyek látványosan közömbösek maradtak a saját értelmiségi vezetőik nemzetépítési törekvései iránt, vagy akár szembe is fordultak azokkal (nevezetesen a szlovákság, legalábbis annak abszolút többségét jelentő katolikus néptömegei). Az is nyilvánvaló volt a kortársak számára, hogy a fegyveres összecsapásokat elnéző, vagy egyenesen kiprovokáló császári katonaság alapvető szerepet játszott a forradalmi magyar kormánnyal szembefordulók támogatásában: az ország déli határai mentén kígyózó, évszázadok óta közvetlenül Bécsből irányított Katonai Határőrvidék volt a bázisa a tartós katonai sikereket elérni tudó bácskai és bánáti szerb felkelőknek, miközben az Erdélyben állomásozó császári katonaság magatartása nagyban hozzájárult a román fegyveres felkelés kibontakozásához és sikeres térnyeréséhez. A birodalmi központ katonai támogatásán túl a sikeres, tömeges mobilizáció hátterében a szociális követelések hatóereje, a nemzeti ideológiával egymást erősítő hatása sem elhanyagolandó (gondolva az 1848-as áprilisi törvényeknek a Határőrvidék lakóit és hosszú hónapokig Erdélyt sem érintő hatókörére). Erdély kapcsán a , történelmi nemzetek" kérdésére visszautalva érdemes leszögezni, hogy az évszázadokig külön kormányzott Erdélyi Nagyfejedelemségben (jóllehet ekkor jobbára már inkább csak közjogi kategóriaként értve) három nemzet (natio) is létezett: a magyar, a szász és a székely, miközben erdélyi nemzetről jellemző módon sem ekkor, sem a későbbiekben nem beszéltek még territoriális értelemben sem. Ezen a ponton érdemes visszautalni a nemzet és a modernitás kapcsolatának problematikájára. A 18. század vége óta mind világosabban körvonalazódott a kortársak számára is, hogy "az uralkodóval megosztott hatalomgyakorlást monopolizáló társadalmi elit? értelemben vett tradicionális nemzetkoncepció (natio) önmagában már nem sokáig tartható, előbb vagy utóbb át kell adnia a helyét a népszuverenitás eszményén, illetve elvárásán nyugvó modern nemzetfogalomnak (vagy ahhoz hasonulva kell gyökeresen megújulnia). Szűkebb magyar vonatkozásban ezt a reformkor liberális politikusgenerációja ismerte fel és tette programszinten is magáévá ,,érdekegyesités” elnevezéssel. A horvátországi politikai életben ezt a tendenciát a délszláv népek kulturális, majd politikai-kézjogi egységesülését proponáló i/lírizmus mozgalma képviselte. Erdélyben pedig a három rendi nemzet uniójának későközépkori politikai konstrukciója a magyarok és a székelyek részéről az anyaországgal és nemzettel való újraegyesülés kívánalmaként, a szászok részéről a közjogi-kulturális autonómia megőrzése-átmentése és MOdernizálásának programjában, a románság számára pedig a közjogi és kulturális (vallási, nyelvhasználati és oktatásügyi) emancipáció kiharcolása formájában fogalmazódott meg. Az 1848-ban törvények által legfelsőbb politikai szinten is szentesített polgári átalakulás látszólag a modern nemzetállammá alakulásnak is utat nyitott Magyarországon, majd az azzal 1848 júniusában egyesült Erdélyben, azonban súlyos konfliktusba került a birodalmi egység fenntartásában érdekelt, a demokratizálódást és a magyar kulturális homogenizációt ellenző erőcsoportokkal és azok legkülönfélébb kombinációval (a felelős magyar kormány megkérdezése nélkül kinevezett új horvát bán, Josip 236