Stranica 140 [140]
OCR
val, Flaubert vagy Kipling rajzolataival, műgyűjtéssel és történetfelfogási missziótudattal együtt) valamelyest árulkodóan arról is vall, miképpen látják akár a regényírók vagy történészek is, de a politikai bürokraták és a katonai befektetők ugyancsak olyan , szűz terepnek" az egész Keletet, mely mintegy semmi másra nem vár, csupán a boldogító Nyugat méltó hódítására. Ugyanakkor Said is hangsúlyozza a keleti aspektusú és a nyugati fókuszú gondolkodásmódok közötti átjárhatóságot, kölcsönhatásokat, sőt átvételeket is, a Kelet-képek intézményesülését is, ezek mellett és fölött viszont a nyugati prioritást, mely a Kelet direkt pacifikálását tekinti irányadónak, meghódítását pedig a felette kiépíthető uralom megszerzési módjának, az átformálásra igényt tartó elgondolások prioritásának hangsúlyaival. Érdekes tehát, amint az orientalisztika, a kelet-iránti érdeklődés és a keleti műveltség európai hódításának ideája szép lassan átcsap az orientalizmus mint uralomképesség nyugati módon formált elméletévé. Aztán meg nemcsak elméletévé, hanem a rendszerváltott kelet-európai vágyképek és presztizs-mutatvanyok egyik lehetséges útja-módjává is... Mi több, a gyarmatosítás hatásának megjelenése a gyarmati térségek szerzőinek munkásságában, ízlésében, világképében és értékrendjében már nemcsak az ábrázolásmódok és szimbolikus kifejezésformák mentén rajzolódik ki, de magát a gyarmatosítást is egyfajta hamisított, , fabulációs", másképp szólva hazugságteremtő birodalmi terv részévé is változtatja. Erről Mbembe, vagy korábban Fanon, Achebe, LoBagola, Oyono és más afrikai művészek európai humanizmushoz, kulturális örökséghez való viszonya, az egész , négritude" irányzata és kultusza sok mindent elárul, de rejtve hagyja a gyarmatosítás értékalapú örökségének kétszínűségi dimenzióit. Mbembe részletesen kifejti, miképpen támad látható szakadék a gyarmati körülmények és európai eszmények, helyi viszonyok és univerzális etikai normák, lokális életvilágok és egyetemesnek mondott világképek, vallások, szokásrendek fennállása, kizárólagossági harcai és értelmezési diskurzusai között. E diskurzusok változási potenciálja persze igen hektikus, de bizonyosan érdemes lenne itt még számos árnyalatot tükröztetni az , eljövendő emberiség" szeretetteljes univerzumát sugárzó, ám helyi térítésben, infrastrukturális fejlesztésben, hatalmi befolyás vagy fegyvereladás terén is kellőképpen kíméletlen beavatkozásban, konkrétabban az energiapolitikai kifosztásban és az elektronikai szemétlerakóhely-kijelölésben megmutatkozó euro-afrikai klasszifikációban éppen ennek ellenkezőjét fölfedezni. A fehér és totalizáló uralom víziója a fekete alsóbbrendűség fölött, vagy a fekete maszkot viselő álságosság belülről pusztító krízisei nem véletlenül lettek a posztkoloniális gondolkodás vezérelvének segítői, ugyanakkor az , európai gyarmatosító humanizmus" elvadult arcának és állati énjének megerősítői. A chille Mbembe idézi Cornelius Castoriadis-t, aki szerint , a rasszizmus esetében az állati én így beszél: "Egyedül én érek valamit. De én önmagamban csak akkor érek valamit, ha a többiek önmagukban semmit sem érnek "19 Az efféle , humanizmusban? rejlő öntudatlan öngyűlölet, és ennek átszármaztatása a helyi kultúrákra, lényegében egy biopolitikai, fajpolitikai játszma, mely korántsem a saját szabadság-egyenlőség-testvériség fogalom távoli megtestesülését szolgálja, hanem a humanizmusnak mondott és univerzalizmusnak álcázott személyiség-módosító uralom sikeres tervét tükrözi. Ebben már semmi 140
