Stranica 136 [136]
OCR
kozik: az anakronisztikus és az alantas állapot"." S ha ezt a társadalomképet (mit tagadjuk) a félig hallgatásból, félig klasszikusok meg-megolvasásából fakadó tisztességes szkepszis jellemzi is, éppen civilizációs elköteleződése volt a reneszánszban kapaszkodó, az újkorban felvilágosult, a világkapitalizmus korában már egyenesen szekuláris világkép, amely ellen Davila a mindenkori ,,vulgarissal” küzdő, engesztelhetetlen értelmiségi szerepkört mutatja meg. Megmutatja mint olyat, mely nem éri be a civilizáció perspektíváinak a klasszikusok követésében, olykor vitatásában, vagy velük folyó párbeszédben megnevező szereptudattal. Már nyilvánvalóan ott és akkor is indokolt lehetett a vulgaritásban a közhelyes gyalázatot, a hatalmi alázat követésében bűnt sejtő enigmatikus elutasítás, mely ugyanakkor persze a mindenkori mentális száműzöttek igazának, az alkuképtelen mértéktartás morális alaptanának látja a korszellem regnálását. Riasztó, hogy eltelt huszon-harminc év, megannyiszor megfordult már tengelye körül a Föld, mégis nehéz totálisan érvénytelennek gondolni mindazt, ami akkor talán csupán halovány sejtés volt, mégis a mában is sarkigazságnak hat Dávila szkeptikus világegészéből. Amiért , követni" látszom, nem több, mint gondolatkísérlet. Miközben a magam számára hasznavehetetlennek látom az elnagyolt világképi tömörítvényeket vagy indulatos sodrásokat, melyekkel gyakran él, mégsem tudom pusztán lerázni magamról a kisértést, a megértés szándékát és feladatát: miben lehet mégiscsak igaza ...? Persze Dávila is sejtet, tételez egyfajta , valódi civilizációt", de épp azt üzeni róla: a modernitás valamiképpen neobarbarizmus is, mégpedig a vesztesek öldöklése a valódi civilizáció megszületésének és fenntartásának árnyékában: , Miközben a modern gép napról napra bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb", s ha kellően jóllakott vagy felpuffadt már, akkor , a legnagyobb gyalázathoz is alkalmazkodik"." E világnagy gyalázat pedig épp a civilizációs perspektíva bedugaszolása valamely jövőtlen palackba, s éppen közvetlen elvétele annak, amit a civilizatorikus fejlődésben eddig bizalmi alapon tételeztünk. Ő úgy látja: mint kínzóan őrlődő és ócska népszórakoztatásba, hamis szcientizmusba vagy alpári szórakozásokba örömmel hengerődző képmutatók, csakis a fogyasztói tömegtársadalmak egyedei lehetünk, egyre enerváltabb és satnyuló művészettel, orcátlan klérussal, kurafi elittel vagy hazug demokráciákra esküvő politizálókkal, akik a maguk vulgáris világait démonian-zsarnokian erőszakolják a technikai fejlődésnek álcázott jelenünkre. A jóllehet, a múltban meglelt békék, az Istenben föllelhető tudatos arisztokratizmus morális fensége számára éppúgy tabu, mint a modernitások tabutörései, a beláthatóság látszata, a tudomány szolgálatkészsége és a politikai fensőbbség alapjoga, de épp ezért nem hajlandó alkudni, s még kevésbé sarokba szoritott állatként élni az életet. Röviden csak így: , A felkínált szabadságot elfogadó alattvaló az urával együtt védi is azt; amikor viszont az állampolgár maga akarja megteremteni a saját szabadságát, akkor védtelenül kiszolgáltatja minden erőszaknak". Egyszóval maga a , reakciósság" Davila számára nyilván nem politikai pártválasztás kérdése. A , rendszer" látszatai ellen, a behódoló többségi konvencionális alkalmazkodással szemben, a kritikai összkép védelmében megfogalmazott és mindennemű , egyenlősítéssel" szembeni morális vállalás viszont olyan történelmi felelősség, mely136
