OCR
Ormánság Kalmár Lajos képriportja! A történet 1994-ben kezdődött. Lényegében véletlenül, egy alapítvány és annak munkája iránt érdeklődő belga lányt vittem el a kocsimmal az ormánsági falvakba, s ha már ott voltam, fotóztam is. Az első diák előhívása után már tudtam, ezt én akarom. Azóta megbízás nélkül, magamtól járok ide, viszek ruhát, cipőt, játékot, görbe kiskanalat... Először csak a barátaimnak tetszett, aztán látták profik — én akkor feketeöves amatőr voltam még —, végül kiállítások és több tucat új látogatás eredményeként 1999-ben megpályáztam és megnyertem az ArtsLink ösztöndíjat. Akkoriban az összes egykori keleti blokkból szabadult ország művészei pályázhattak valamennyi művészeti ágból. Én voltam az egyetlen magyar és az egyetlen fotós. Szürreális érzés volt ülni a 42. utca sarkán egy szibériai nyírfakéreg- faragó, egy mongol cirkuszigazgató, egy prágai kurátor, egy ukrán grafikus és még ki tudja, kik közt. Az amerikai ösztöndíj ideje előtt megszerveztünk egy találkozót a New Y ork Public Library kurátorával, Julia Van Haftennel, aki fogadott és adományként befogadta az anyag papírkép-változatát, ami azóta is megtekinthető ott. Ugyanezek a képek a PTE Romológia Tanszékének folyosóján állandó kiállításként láthatóak. Ma már életeket, teljes családokat fotózok. Vannak, akik gyerekkoruk óta szerepelnek a képeimen, vannak, akik most akarnak jönni, vannak, akik a rokonaikat keresik a régi képeken. Idén tavasszal öt kocsirakomány ruha, cipő, liszt, cukor és játék ért célba. Az adományért cserébe sem könnyű az ormánsági embereket fotózni, vannak bizalmatlanok, szégyellősek, helyi kemények, de más okok is vannak — eddig mindenki medvehagymát szedett, most epret.