Page 45 [45]
OCR
2017-2018-as , rabszolgatörvény" elfogadását is kiemeli — ez olyan tüntetéshullámot eredményezett, ami megmutatta, hogy a magyarok — tekintélyes részének — elege van a kapitalista érdekeket kiszolgáló, autoriter, ál-nemzeti politikából. A magyar és az európai közpénzek magánvagyonná formálásával Orbán Viktor kialakította azt az oligarcha-klientúrát, amely biztosíthatja a hatalomban maradását. A középpontban ő maga és közeli családtagjai, legközelebbi szövetségesei — Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Matolcsy György és Ádám, Garancsi István, Szíjj László és Hernádi Zsolt — állnak, körülöttük azok a reménybeli új belépők csoportosulnak, akik bármit megtennének, hogy említésre méltó tagjai lehessenek ennek a körnek. Érdekes gondolat a szerző részéről, hogy az állam foglyul ejtésének (state capture) ellentéteként tekint erre a berendezkedésre, hiszen itt a politikai akarat állami eszközökkel érvényesül, úgy, hogy az oligarchák versenyeznek a kegyekért és a közpénzekért. A verseny célja egyszerű: önmaguk bebiztosítása úgy, hogy közben a hatalmi struktúra is fennmaradjon, míg a közérdek teljesen háttérbe szorul. Azáltal, hogy az oligarchák alvállalkozókat bíznak meg, megvalósul a kapcsolat a piac mélyebben elhelyezkedő tagjaival is. A költséges xenofób politika célja a lehető legnagyobb politikai tőke kovácsolása. Az állami rasszizmussal kapcsolatban a szerző feleleveníti, hogy 2015-ben a Keleti pályaudvaron négy napon át feltartották a Németországba tartó, menekültekkel teli vonatokat — a sajtóban megjelent hírek és képek igazolták az emberekbe táplált félelmet, miszerint a migránsok elárasztanak majd bennünket. A szerző sorra veszi azokat a menekült-ellenes politikai lépéseket, amelyeket az Orbán-kormány tett annak érdekében, hogy saját hatalmát bebetonozza. Ez 2018-ra a Soros György és Brüsszel elleni plakátkampányban csúcsosodott: kialakult egy kompakt összeesküvés-elméletet, mely szerint Orbán Viktor az egyetlen, aki , végvári kapitányként" megvédheti Magyarországot, sőt Európát az iszlámmal és a belső ellenségekkel (Soros György, civilek, Brüsszel) szemben. A nacionalizmuson túl A szerző egyenesen fogalmaz, amikor kifejti, hogy elsősorban nem is a kormány nacionalista jellegével van baj, hanem azzal, hogy valójában olyan ál-nacionalistákkal van dolgunk, akik nem a megoldást keresik a szemmel látható globális problémákra, hanem hasznot igyekeznek húzni azokból. Leszögezi, hogy a globális válság kezelése lehetetlen öncélú nemzetállami érdekek mentén, csakis összehangolt cselekvéssel érhetünk el globális eredményeket. Mindezek felett túl kell tudni lépni mind az álnacionalisták módszerein, mind pedig a globális kapitalizmusból hasznot húzók érdekein. Ugyanígy a globális kapitalista intézkedések sem jelentenek megoldást, hiszen ezek a nemzetállamok szuverenitását sértik meg. A szerző nem — a gyakran tárgyalt — hibrid rendszerként értelmezi az Orbán-rendszert és a hasonló rezsimeket, hanem egy elhúzódó kivételes állapotként jellemzi azok mű45
