Oldal 37 [37]
OCR
vetően a centralizáció csapdájába sodródó jogrendszer reccsenéseinek előjeleiből már ki kell tudnunk hallani, mi lehet még a teendő. A Szerző ezt nem hagyja rejtve. A félezer oldal nem az akut módon még érvényes közjogi vulkán aprólékos ismertetése csupán. Ez csak velejárója, a rendszeralkotó kritikai aspektus elemi része, a tudományos beszédmód kelléke, s a hiteles érvelés háttere. De maga az üzenet a kardinális kérdés, a jog fogalmának állagromlása, a jog védelmének halaszthatatlan feladata, a jogosság hamisításának megnevezése, a jogtalanság felé vezető utak nyomvonalának és útvezetésének térképre rajzolása, figyelmeztetés a fenyegető joganarchia és egypárti direktívarendszer előjeleire. Ezt pedig mértéktartó, visszafogott, szakmai respektusra okkal adó, a támadhatóságot szakszerűséggel kivédő szerzői vállalás tudja csak kivitelezni, ami itt kétségtelenül fennáll. Hogyan tépázza meg tehát a jog a maga rendjét, ruházatát, következetességét, törvényességét, intézményi alapjait és képviseleti elveit, normáit és rendelkezéseit, amikor a hatalom megosztásáról, s különösen ennek a 2010-2014 közötti rendszeréről van szó? S lehet-e ezt még védeni, kinek, mivel, mi végre, meddig? A szerzői választ igencsak jogszerűtlenül összegezhetném itt. A jognak a jogosult beszédre, a felelős közlés tisztaságára éppúgy kell építenie, mint a törvényi kodifikáltságra, részletjogi kezelésmódokra, törvényességi felügyeletre, jogbiztonságra, a képviseleti és alkotmányos rendszer garanciáinak meglétére, s ennek intézményesített gyakorlatára. Erre pedig Bárándy úgy szán számos fejezetet, hogy abban részt kap az intézményesség megannyi anomáliája, a parlamenti kezdeményezések kudarcos kísérletsora, az elvitatások serege, a joghivatkozások és rendszerbomlasztási megoldások szimbolikus—politikai eljarásrendje, a cselek és kiszorítósdi háborúskodás tengernyi történése is, időrendbe szedve és parlamentáris rendszeri joganyaggal alátámasztva. Részemről ezért talán az aprólékos szakjogászi interpretációk sok-sok lábjegyzetnyi hivatkozása helyett is a legméltóbb megoldás, ha a Szerző szándékát jeles kollégája, Fleck Zoltán jog- és társadalomelméleti tanszékvezető körvonalazó szavaiból emelem ide , értékítéletként" a kötet céljáról: , Nagy pusztítások után elengedhetetlen a pontos leltár. Tudnunk kell, hogy mit vesztettünk el és hogyan, különben nincs esély az újjáépítésre. A rövid életű magyar alkotmányos demokrácia leépítésének történetét a jogalkotási folyamatot belülről szemlélő résztvevőtől ismerhetjük meg, így különös élmény a részleteket, az emberi esetlegességeket és a rendszerépítés durvaságát egyszerre látni. A rezsim alapjellemzői világosan tükröződnek létrehozóinak emberi minőségében. Sőt az eljárás színvonala, az érvek és a végeredmény is teljes összhangban vannak: silány, kaotikus és szabadsághiányos. A 2010 és 2014 közötti hatalomkoncentrációt, a nyers uralmi akarat érvényesülését, vagyis a magyar alkotmányos rendszer halálát számos tényező hozta létre, ezek elemző számbavétele fáradságos munkát igényel majd, és megfelelő távolságot. És akkor jön majd el e pontos történetmesélés ideje, rá fogunk jönni, hogy történelmi folyamatokat akkor tudunk értelmezni, ha a kortársak, a résztvevő birtokolják a tudást. Ez a könyv nem emlékezés, az események frissek, a borzalmas eredmény még annyira új, hogy egyelőre össze sem omlott, nem is láthatjuk még 37
